egyhelyben toporog

mar csak 11 nap. de nem akar mulni az ido. ugy erzem magam, mint egy rossz vigjatekben, mikor a foszereplo minden nap ugyanarra a napra ebred, es semmivel nem tudja kizokkenteni az idot a korforgasbol. Reggel kelek, zuhany, oltozes, reggeli a sracoknak, oltoztetes, fogmosas,haj fesules, indulas az iskolaba. haza, peppa pig, gyumolcs, focizas, ebed, oviba vinni. ovibol haza, nasi, suliba a nagyert, vacsora, hi5, konyha-gyerekszoba takaritas, furdetes, pizsi, ruhalehozatal, vacsi, skype vvel.
de mintha nem haladnank semerre. egyszeruen nem tudom felfogni, hogy meg 9 napot kell dolgozzak. annyira vegelathatatlan az egesz. mintha sosem akarna megszunni egy kicsit a nyuzsges, mintha a hangyaboly, szepen, lassan szisztematikusan, elve ragna le a husomat. neha sikitani tudnek a fajdalomtol. neha a szuloket feldarabolva egy savval feltoltott hordoban tarolom a kert vegeben. a folyamatos piszkalodas miatt nem megy. hogy ha nincs jobb dolga, akkor beszol. mikor ugy erzi, hogy tul sokaig volt tul jofej, akkor beszol. ha elfelejtem becsukni az ajtot, amire megkert, mert lusta volt felallni, elvagtam magam.
nem szolok, hogy kozel 10 oraval dolgozok tobbet egy heten, mint amennyit kene, es nem kapok erte semmit.
de most elhataroztam, hogy szolni fogok. nem fizetett ki mar legalabb 4 extra babysitet (amugyis nevetseges penzert babysitelek), legalabb 30 plusz oram is ment a levesbe.
probalom az egeszet ugy fel fogni, hogy a sracoknak szukseguk van ram, ez az egyetlen, ami meg motival valamennyire.
ki akarok lepni a mokuskerekbol, mert felorli az idegeimet.