konnyek

az elso nagy szakitasom 18 evesen ert. masfel ev utan dontottunk a kulon utak mellet. nem volt igazan oka, csak kihult, ennyi volt. elfogadtuk, es szetmentunk. emlekszemarra a borzaszot uressegre, ami csak hanyta magabol a konnyeket es emlkeszem ahogy -felnott fejjel eloszor talan- odabujta anyukam melle es csak sirtam, sirtam es csak sirtam. emlkeszem, hogy a legordult konnycseppek hogyan probaltak meg kimosni a foltokat. hogy hogyan probaltak megertetni, hogy jobb ez igy.
ket honapja, a masodik (illetve elso igazan) nagy szakitasom utan nem jottek azok a tisztio konnyek. csak az uresseg, a semmibe, a nem mukodo dolgokba valo kapaszkodas allandosult. a fugges. meg nem fogalmazodott dolgok keringtek andorid-kodkent a fejemben. nem volt alakjuk, nem volt formajuk, egy massza volt az egesz. egy betegsegeket, allando egekben levo vernyomast, rengeteg fejfajast, hasfajast, torokgombocot okozo massza volt ez.
tegnap este viszont, mint egy gennyes pattanas, az elso kis tuszusara kifakadt minden. kijottek az elfolytott, elnyomott, meg nem ertett gondolatok, szavak, erzesek. es elkezdtek szivarogni a konnyek is. ugyanazok a savas, keseru konnyek, mint egykor, csak most sokkal melyebbrol, sokkal fajdalmasabban.
a masszaban mar felfedezek szvakat, erzeseket, gondolatokat. de meg mindig nem latok tisztan. a konnyek pedig marjak az arcomat. faj. minden leutott karakter faj, viszont hiszem, hogy talan segit is egy kicsit...