másfél nap

hát úgy látszik ez lesz a bevált dolog. a napközbeni szünetben blog, este meg a szociális élet.
eddig minden annyira jól megy, hogy el sem tudom hinni. tényleg...olyan, mintha mindig is ezt csináltam volna. olyan természetességgel látom el a feladataimat, hogy magam is meglepődök rajta. és az ittlét sem okoz semmilyen lelki nyomort. vagyis persze, nagyon hiányoznak a barátaim, a családom meg persze Ő, de mégis, annyi szeretet kapok már most a két törpétől, hogy az valami fantasztikus. Meg igazából még mindig azon vagyok eldőlve, hogy mi otthon miért nem tudunk ilyenek lenni? nem az életszínvonalról beszélek, mert az egyértelműen nagyon sokáig megközelíthetetlen a magyar átlag számára. hanem arról, hogy figyelnek egymásra az emberek, nyugodtan megszólítok valakit az utcán, hogy segítsen, mert tudom, hogy segíteni fog, ha tud, hogy a munkások ladynek neveznek és megállítják a forgalmat azért, hogy el tudjam tolni a babakocsit az építkezés mellett, hogy a bankban olyan segítőkészséget tapasztaltam, hogy azt a magyar bankokról hírből sem hallani. ezekről beszélek. mert mindenki azt mondja, hogy hűvös angolok, meg grumpy népség, aztán valahogy mégsem. mégis képesek előreengedni, segíteni, mosolyogni. mert itt mindenki mosolyog. és nem csak azért mert az esetek többségében gyerekkel vagyok. hanem mert itt ez a megszokott. hogy megállnak az átkelőnél az autók, hogy kinyitják neked az ajtót, hogy ha a gyerek üvölt meg kérdezik mi a baj és tudnak-e segíteni.
hát ebből kéne Mo.nak átvenni egy kicsit és máris jobban érezné magát mindenki...